KRITIKÁK
HÜMMÖGŐ
Akönyvet jó kézbe venni: négyszögletes mesealbumalak, narancs fedlap, felcímek képregényes betűtípusban. Bár Elek Lívia mesekönyvbe illő rajzai filmszerű grafikai háttérben jelennek meg, nem a disneys cukorszirupba mártott sztaniol köszön vissza. A kötet tarka színvilága biztos ízléssel üt el a mesepolcok kínálatától, de ettől senki ne rettenjen meg, mert a szöveg szintén. Először is néhány alapismérvnek hitt feltétel teljesül: a Hümmögő nem nélkülözi a fantáziát, tud mesélni, nem nézi értelmi fogyatékosnak a gyereket, és gondosan megrajzolt világot teremt. Egy csomó jó hagyományt követ, a névadás ihletettsége az egyik. Empilla, Szilencium vagy Dezin Ficiál nem marad le Téglagyári Megálló mögött, az se baj, hogy a Csenevész Erdőről rögtön a négyszögletű kerek jut eszünkbe. Lugosi nem zavartatja magát, olykor direkte kiköszön az elődöknek: a költőpályázat, amire négysoros reklámvers készül a csipkebogyó jobb értékesítése érdekében, laudáció Lázár Ervinnek. A történetvezetés sem bukdácsol, a darabból árad a derű és a mesélőkedv. Némi kételyünk csak a főhősök miatt támad: egy sirály, egy mókuslány, egy zsiráf és egy azonosíthatatlan apró, zöld értelmiségi állat szerfölötti barátsága talán többet is megengedne, mint hogy mindig egyet érezzenek és akarjanak, mint a négy muskétás. Hiányzik a honi meseirodalomban népszerű dekadens hős, bár Bogumil zsiráfban szemernyi fellelhető Dömdödömből. A konfliktusok forrása kívülről jön, a kegyetlen állatkert-igazgató vagy egy vérengző oroszlán képében. Sehol egy kis romboló deviancia a jótét lelkekben. Az okoskodó troubleshooter Hümmögő vagy a végtelenül hiú Empilla sosem fizet rá gyarlóságára, utóbbi büszkeségét, lompos vörös farkát áldozza be egy barterba, cserébe orvosságot kap katicanáthára, persze hogy végül megdicsőül. A történet regényszerűen szövevényes, és Lugosi sok gondot fordít arra, hogy a szálakat elvarrja. De gondoljunk bele: mit kezdett volna Csukás Süsüvel, ha nem egyke, és megvan mind a 12 feje? Az írónőnek nincs könnyű dolga. Peppinó sirály szeretné viszontlátni elveszett családját, és a skótkockás pokkavák teljes nemzetségét meg kell menteni az árvíztől. A főhősök különböző méretű kavarásokra kényszerülnek; a történet rajzfilmre termett.
Lugosi korszerű mesekönyvet írt, nem tabu a mobilozó, internetező világ. Született optimista: a valóba is belelátja a csodásat, miközben szolidan, anyai szívvel didaktizáló csak. A kacúros pelyvahordófelfújtat és a gyalogbodzagombócot vízimentaöntettel az hívhatta életre, hogy normális gyerek önszántából nem eszik spenótot, de ilyen mókákkal bepalizható. A szülők erszénye és a kritikus kedvére szavazhat, vagy felnőttesen kikérheti magának, hogy nem csak gyerekmese, de a siker azon múlik, hogy a kölykök végül rájárnak-e vagy sem.
Bogár Zsolt
AJVEH
Auf einen Sitz liest man Agatha Christie und Chandler. Und Viktória Lugosi. Genau die. In einem Stück. Wer ist diese Frau? Wo kommt sie her? Geboren aus der Stirn Zeus`? Noch dazu in vollständiger Bewaffnung? Das heißt schon etwas. Außerdem trägt sie den Kuss der Muse. Auf der Stirn. Ist das der Kuss der Muse oder des Ewigen?
Miklós Jancsó
„Das Leben einer Familie in den sechziger Jahren in Budapest, gesehen mit den Augen eines kleinen Mädchens. Allerdings ist das nicht irgendein Mädchen! Sie ist sehr feinfühlig, unbestechlich ehrlich, zugleich voller Verständnis und Liebe. Die Figuren sind großartig, liebenswert und unerträglich, als gehörten sie zu unserer eigenen Familie. Das Buch ist genau, mutig, vergnüglich und erschütternd. Eine wunderbare Lektüre.“
Zsuzsa Rakovszky
„Schon lange trafen wir nicht auf so viel Empathie, auf Figuren, mit delikaten Pastellfarben gemalt und mit so viel Liebe dargestellt. Neben das mächtige Familientableau Péter Esterházys, des imposanten Vaterportraits der Harmonia Caelestis, und neben die Mutter- und Vaterfiguren der Romane von Miklós Vámos können wir, ohne die künstlerische Darstellung zu vergleichen, die mythische, beinahe schon archetypische Gestalt der Großmutter aus dem Roman „Ajvé“ Viktória Lugosis, die jiddische Mame hinstellen.“...
„Man braucht kein Seher zu sein um vorherzusagen, der Roman „Ajvé“ wird ein großer Erfolg. Ein liebenswertes Buch, geschrieben mit durchschlagendem Talent, wurde geboren. Wer so beflügelt, elegant schreibt wie Viktória Lugosi, die Sätze zu Papier bringt wie „Die Oma von der Gabi ist nämlich vollkommen beige, und wenn man nicht genau hinschaut, merkt man gar nicht, wo sie aufhört und wo das Strickzeug beginnt“, nun, die ist noch für viele Überraschungen gut.“
Magyar Hírlap
„Die Tugenden sind allesamt im Roman enthalten, das persönliche Erleben, die spontan scheinende Dramaturgie, die glaubwürdige Referentialität. Wir kennen die nach Gemüse riechende Luft der Ära Kádár. Wir kennen das präzise Wortmuseum gut: unberufen, Nylonjersey, Neues aus Oj wei-Land, Stanitzel und Einmachsuppe, hingefetzt und geil. Das Geheimnis der höchsten Tugend im Buch sind die fünfzig Zentimeter, um die der Horizont eines Kindes tiefer liegt als der eines Erwachsenen. Von dort, aus der Nähe, sieht man die feinen Details der Welt besser, und genau diese mit wenigen Strichen hingezeichneten Einzelheiten garantieren die Authentizität des Romans.“
Magyar Narancs
“Sie fügt mit unerschöpflicher Fabulierlust vor unseren Augen die Spiegelscherben ihrer Kindheit zusammen. Diese feinen, kaum fassbaren Wahrnehmungen, die winzigen Momente des Welterfahrens, auf die ein Rückblick nur wenigen gegeben ist.“
Nők Lapja
„Viktória Lugosi sieht ihre Akteure mit einem besonderen Mitgefühl an. In ihrem Buch haben alle Menschen und alles Beiwerk des Lebens, selbst ein löchriger Nylonstrumpf, ein Daseinsrecht. Das ist eine seltene und wertvolle Nachricht, und es kann sein, dass sich aus der Wohnung in der Berekfa-Straße im Roman nicht nur auf die Vergangenheit und auf das damalige Milieu Budapests, sondern auch zu einer erhofften schöneren Zukunft hin ein weiter Ausblick eröffnet…“...
„Dieser Roman stellt einen sich immer neu verästelnden und dann wieder zusammenfindenden Historienstrom dar. Und doch signieren die Gegenstände den schönsten Bogen des Buches. Wie Menschen, so haben auch die Dinge eine individuelle und nicht wiederholbare Geschichte. Das alte Kissen hat in den vergangenen fünf Dekaden viel gesehen, der mächtige Fauteuil, aus emotionalen Gründen neu bezogen, lebt ein eigenes Leben, die Hefte Dodós aus dem erzbischöflichen Gymnasium mit der Aufschrift „Nein, nein, niemals“ könnten auch einiges erzählen, die „Gänsefußtorte“ bei Veres hat auch ihre eigene Geschichte, ja auch die rosafarbenen amerikanischen Puppen Kelemens.“
Kritika
„Bezaubernder Humor”
Népszava
DER WANDERHUMMER
Remekül elmesélt epizódok, ügyesen megrajzolt, gazdag portrék. Érdekes arcok, helyszínek. Érezni a kuglóf illatát, ahogy a nagybani piac rothadó zöldségleveleinek a szagát is. A szöveg egyik legnagyobb erénye a láttatás.
Lugosi Viktória kötetét érdemes elolvasni. Lassan. Történetenként. Mert mindannyiunknak ismerős, olykor fájdalmas pontokat érint. Az anya-gyerek kapcsolat, a feltétlen szeretet, a bizalom és a bizalomvesztés kérdését. A felelősség, a kiüresedő kapcsolatok, a felemelkedés iránti vágy, a törekvés, a megalkuvás problémáját. A kötőanyag
méltóság megőrzése illetve elvesztése.
Revizor
„Lugosi Viktória remekül tud mesélni, szálakat bogozni és kioldani, könyve tele van jó történetekkel. A történetmondáshoz figurák tartoznak, akik éppen jó arányban ismerősek is, akikhez hasonlókkal már találkoztunk, de csak hasonlókkal, mert mindegyik alakban van valami meglepő és elgondolkodtató, valami csavar, amiből tanulunk valamit arról, hogy miképpen is zajlik az élet. Ehhez pedig életismeret kell, sokféle tudás, nemcsak a lélekről, hanem sok minden egyébről, mesterségekről, szakmákról, üzletről, a város különb-különb részeiről, külföldi utakról, jómódról és szegénységről, divatokról, sznobizmusról, lakásberendezésekről, az elmúlt évtizedek magyar életéről.”
Radnóti Sándor
A Vándorhomár a lecsúszástörténetek könyve. Persze sokkal több ennél, de nem könnyű megmondani, hogy mitől olyan megrázóak azok az élettörténetek, amikből összeáll a könyv. Talán attól, hogy viszontlátjuk bennük önmagunkat és családtagjainkat, hogy olyan közeliek és ismerősek a sorsok, amiket megrajzolt.
Könyves.blog
Szinte magam előtt láttam a kor tipikus tárgyait, embereit, sőt még azt a bizonyos illatot is érezni véltem, a Félelem illatát. Minden egyes résznél sikerült ismét megdöbbentenie.
Könyvlelő
Semmi extra, csak szimplán egyszerűen nagyszerű, amikor a legapróbb és a leghétköznapibb dolgokat is úgy tudja a szerző leírni, hogy az olvasót csak méginkább érdekelje, hogy merre halad a történet.
Teklakönyvei
Tulajdonképpen mindannyian ismerhetünk egy-egy vándorhomárt. Ki-ki a maga módján, pontosan jól tudja, milyen érzés kirekesztettnek lenni. Szorongani egy korszakon át. Egy életen át. Várni és csak várni...
A fejezetek zárása zseniális, az utolsó mondat felteszi az i-re a pontot, az olvasó meg csak néz maga elé, hogy most akkor mi történik... (történt).
Tükör és irodalom